Reggel felébredtem, és arra gondoltam, valami nagy dolgot kellene ma végrehajtani.

Most nem olyasmire gondolok, mint ami a múltkor foglalkoztatott: Vajon sikerül-e egy igazi, szabályos dodekaédert kibányászni az orrlukamból?

Nem, most valami sokkal nagyobb dologra vágyom. Például hogy képes vagyok-e egy összekevert rubikkockát az orrlukamba feltolva kirakni? Nos, ez egyértelmű, hogy nem fog menni, mert színvak vagyok.

Aztán eszembe jutott a brüsszeli Atomium, hogy az milyen nagy, meg milyen fura alakja van, és hogy milyen nehéz is lenne feltolni az orrlukamba, ha teszem azt, csak így tudnám megmenteni az emberiséget Justin Biebertől, vagy tudom is én, mitől. Mert most valami ilyesmire vágyom: valami világmegmentősdire! Az se gond, ha nem tudom összefüggésbe hozni az orrlukammal, mert történt már ilyen is a történelemben. Egyszer pölö az orrvérzésem a segglukamon jött ki, és azt is túléltem. Az igaz, hogy utána kijött a teljes szovjet haditengerészet is, és az azért már fájt…

És akkor hirtelen beugrott: megölöm azt a nagy izét, azt a Krakent!

Na, nekem se kellett több! Mondtam is az asszonynak, hogy én most elmegyek, megölöm azt a nagy szart, azt a Krakent!

- Jól van, fiam, mennyé csak - mondta ő -, az eszed már úgy is elment. Jól teszed, ha utána mész!

Öregesen elbúcsúztunk egymástól: én jobb kézzel lepofoztam, ő bal lábbal tökön rúgott. Mielőtt elhagytam volna az otthonomat, felraktam a biciklit a diófára, hogy az asszony se unatkozzon, amíg én távol vagyok. Aztán elindultam. Mondtam is végig az utcán:

- Megyek, megölöm azt nagy bizbaszt, azt a Krakent!

Nagy volt a lelkesedés mindenfelé, az útszéli nyárfák mind égnek emelték ágaikat. Csak a fűz volt szomorú. Elszántan, gyilkolás vágytól fűtve szálltam fel a BKV D1-es hajójáratára. Ott aztán belebotlottam egy mesebeli lénybe, akit én katonás egyenruhája láttán délceg hercegnek néztem, de koldus lehetett, mert kéregetett.

- Jegyeket, bérleteket kérek!

- Kérjél mástól, kispajtás, mert tőlem tuti nem kapsz - üvöltöttem rá vérben forgó szemekkel. - Én azért jöttem, hogy megöljem azt a nagy fost, azt a Krakent!

Hát erre olyan pofont kaptam, hogy a Dunába zúgva elfelejtettem folyásirányban sodródni. Visegrádnál akadtam egy pecás botjára, akivel aztán rögtön félreértésbe is keveredtem.

- Ha teljesíted három kívánságomat - mondta az az elmeháborodott -, akkor visszadoblak a vízbe!

- Velem aztán piszkosul melléfogtál, kishohó! Egyrészt, nem vágyom vissza a vízbe, másrészt, nemhogy háromszor, de egyszer se foglak lepippantani!

 Otthon az asszony megkérdezte, hogy megöltem-e azt a nagy gennyhalmot, azt a Krakent?

- Nem - válaszoltam. Vagyis nem válaszoltam. Önelégülten röhögött, mint akinek sikerült színvakon is kirakni egy orrba feltúrt rubikkockát. Elgondolkodtam. Talán mégsem a biciklit kellett volna felkötni a fára. És akkor hirtelen beugrott, hogyan fogom megölni azt a nagy rakás hányást, azt a Krakent!

- Sminkeld ki magad, asszony! Elviszlek pecázni! - majd magamra kacsintottam. - Te leszel a csali.

Na, az asszony örömében úgy kifente magát, mint az a valami, ami úgy néz ki, ahogy. Viszont ezután úgy felpörögtek az események, hogy na még! Mert mikor én arra gondoltam - tuggya franc, miért -, milyen lenne Szindi Kraforddal az ágyban szotyizgatni, akkor olyat odatüsszentettem, hogy kipottyant az orrlukamból az a nagy pumpedli, az a Kraken! Egyenesen az asszony szügyére.

De ne is ragozzuk tovább: Kraken megölte az asszonyt, én megöltem Krakent.

Tehát összességében jó napom volt. :-)